2013. nov. 1.

Porból lettünk, porrá leszünk


Még tegnap reggel jutott eszembe zenélés közben. Amúgy igen, már megint angst, megint post-Rb, megint iszonyat rövid, és már megint ugyan arról van benne szó. Csak kicsit másképp. És Sherlock POV.)


Belekezdek az első dallamba, ami eszembe jut. Gyönyörű kezdés, ahogy lassan de mégis fenségesen felhangzik a szóló első üteme, allegro moderato, mondják, pedig semmi értelme.
Távolról hallom, mintha valaki hozzá játszaná a második szólamot, velem együtt gyászolna. Vagy engem sirat?...
Szánalmas vagyok: magamat sajnáltatom. Mindig undorral töltött el, ha így láttam az embereket; most viszont én váltam ilyenné.
A darab teli bánattal és csalódással, mert amikor azt hiszem, hogy végre felérek egy magasabb szintre győztes hadvezérként, rájövök, hogy nem tudom megtartani magam és vesztesként zuhanok vissza.
Téged próbállak elérni, hát nem veszed észre, John? Téged - pont téged, kimondva hát nem nevetséges? Neked kellett megannyiszor lábujjhegyre állnod, hogy megcsókolhass, neked kellett újra és újra felágaskodnod értem, kettőnkért. 
És lám, megint visszaesek a fájdalom keserűség-tengerébe. Fuldoklom.
Kíváncsi vagyok, ha most megjelennék előtted, hogyan reagálnál. Mert ezt lehetetlenség kikövetkeztetni, habár minden nap látlak, látom az arcodon a visszafogatlan örömöt, az elnyomott bánatot, és rengeteg másik érzelmet, amit hol Mary vált ki belőled, hol én. Ilyenkor ténylegesen meg tudnám gyilkolni a testem és az elmém, ölni érted, bosszúhajárat önmagam ellen, de ez megint csak az én fájdalmaimat mulasztaná el. Hogy lehetek ilyen önző?!
Két teljes évig abban a tévhitben ringattam magam, hogy majd mikor odaállok eléd, te megtántorodsz mire én elkaplak, aztán teljen erőből felpofozol, és egy hirtelen és mély csókkal belém fojtod minden tiltakozásom, ott állva a hideg, novemberi esőben. Aztán kéz a kézben visszaindulunk a Baker Streetre, miközben Mary köddé válik, sohavolt és sohalesz.
Milennehák tízei, százai, ezrei... Elég, nem bírom tovább. Még egyszer megpróbálom feljebb küzdeni magam, miközben tudom, hogy nem sikerülhet, ez is csak egyszerű következtetés.
Abban viszont biztos vagyok, hogy nemsokára találkozunk... de már nem szeretőkként, nem, azt már nem lehet, fizikai képtelenség. Hiszen minden meg van írva; porból lettünk és porrá leszünk, ezek vagyunk mi. Sherlock Holmes és John Watson.

5 megjegyzés:

  1. Ez olyan gyönyörűűű... Hegedülő, szomorú Sherlock. Kicsit depis hangulatom lett tőle, de megérte. B
    Téged próbállak elérni, hát nem veszed észre, John? Téged - pont téged, kimondva hát nem nevetséges? Neked kellett megannyiszor lábujjhegyre állnod, hogy megcsókolhass, neked kellett újra és újra felágaskodnod értem, kettőnkért - abszolút kedvenc.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
  2. *B-nélkül* Bocs, már írni sem tudok...

    VálaszTörlés
  3. Jaj, én köszönöm, hogy írtál! <3 Esetleg ha még visszatérnél, üzenem, hogy lesz fluff is, majd. Egyszer. Valamikor. Sokára...

    VálaszTörlés
  4. Szia! Nah ide is megjöttem.
    Már írtam neked, hogy kicsit depiztem utána, de a zenével és mindennel egy csoda. :)
    Örülök, hogy végül megoldottad a kommentproblémát, így írhatok ide. :3
    Apropó, kibiggyesztettelek a blogomra. :D
    Kicsit veszekedett velem a blogspot, meg nem akart engedni abból, hogy ő aztán nem tesz ki ilyen IP-jű blogot, de végül győztem.
    Pussz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg még egyszer írom, hogy köszi! Most gyorsan ki is teszlek téged.
      (És ne hagyd magad. A blogspot nagyon szemét tud lenni néha.)

      Törlés